Eddig is határtalanul büszkék voltunk Brúnóra, a kisfiunkra, nincs nap, hogy ne csodálkoznánk rá, milyen okos, milyen vicces, milyen ügyes, stb., de azt álmomban sem gondoltam volna, mit fog kihozni belőlünk élete első versenye:)
Kezdjük az elején! Óvatosan indultunk útnak, szerettük volna, ha megtanul síelni, ő is azt mondta, hogy szeretné kipróbálni, de aztán azért el-elbizonytalanodtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, fogja-e szeretni, mi van, ha nem tetszik neki, stb. Szóval nem voltunk teljesen biztosak a sikerben, más sportokkal még nem nagyon próbálkoztunk, talán az oviban van egy kis focizás, de azon kívül mást még nem próbált (szervezett keretek között legalábbis).
Szerencsére már érkezéskor megismerkedtünk a síoktatókkal, és ott már jól indult a nexus, a sífelszerelés átvételekor pedig a Mignonos bukósisak hozta meg a nagy örömöt, az indulás tehát teljesen jól alakult, csak azt nem tudtuk még, mi lesz az oktatáson. Én nem tanultam oktatótól síelni, de gyerekként azért volt 1-2 olyan helyzet síeléskor-felvonózáskor, amit nem annyira viseltem jól… és akkor finoman próbáltam leírni a hiszti fogalmát..:) de az azért egészen más helyzet volt, reméltem, hogy Brúnó szuper jól fogja érezni magát.
Ilyen szempontból szerintem jó, hogy síoviban kezdte, és nem sísuliban. A síoviban tényleg játékosan tanulnak, nincs nagy tempó, nincs „teher” a gyerekeken, játszva tanulnak, barátkoznak a síeléssel, ami egy teljesen kezdő icipici gyereknek szerintem nagyon fontos. Nálunk legalábbis láthatóan bevált.
A kis Brúnó ugyanis imádta az egészet. Minden egyes percét élvezte, onnantól kezdve, hogy reggel felcsatoltuk a bakancsot ő tökéletesen jól érezte magát. Ott akart lenni a bemelegítésen, nem akart lemaradni semmiről, szedte a lábát a nagy nehéz bakancsban, szívta magába a sok információt, és persze próbált mindent végrehajtani, ellesni a síoktatótól. Felemás sikerrel.
Az volt megbeszélve, hogy a szülők ne nagyon ólálkodjanak ott a síovi környékén – teljesen jogosan -, mert az kizökkenti a gyerekeket, így reggel elbúcsúztunk, aztán mi mentünk is síelgetni. Persze közben nagyon kíváncsiak voltunk, és alkalmanként azért elnéztünk arra fele, hogy kicsit lássuk „munka közben”:). Az első 1-2 napon még nem is volt olyan izgalmas, de aztán a 3-4. nap környékén már kezdtek kanyarodni, kicsit magasabbról csúszni, és hát ott lebegett a cél – amit előzőleg a síoktató mondott – hogy az utolsó napon lejöjjenek egy „nagy” pályán.
Egyszer aztán „véletlenül” épp arra csúsztunk, és láttuk, hogy Brúnóka épp különórát kap. Vagyis a többiek már kanyarodtak szépen, de neki még nem ment, ezért az oktató egy kicsit pluszban foglalkozott vele, hmm, hát mondjuk úgy, hogy mérsékelt sikerrel. Később „véletlenül” épp megint arra jártunk, és láttuk – ezt most úgy képzeljétek el, hogy nagyon messziről, én ráadásul szemüveg nélkül, tehát gyakorlatilag egyáltalán nem is láttam, csak Laci elmondása alapján tudtam, hogy melyik lehet ő…:) miután minden gyerek egyforma bukósisakban volt, és 5-ből kb. 3 hasonló színű overálban..:) – szóval láttuk, hogy már van olyan kisgyerek, akivel felment az oktató a „nagy” pályára. Akkor Brúnó nem került sorra, mert még nem ment neki olyan jól, de magunkban nagyon drukkoltunk neki, hogy felmehessen, és kipróbálhassa a varázsszőnyegnek nevezett felvonót. Nem mintha baj lett volna, ha nem jut el addig, dehogy lett volna baj, de ő is kíváncsi volt a nagy pályára, kár lett volna, ha nem jön össze.
Eljött aztán az utolsó nap, gyakoroltak még egy kicsit, meg még egy kicsit, én akkor már stabilan leparkoltam a távoli megfigyelőállásomra és – bár alig láttam, hogy melyik lehet ő és mit csinál éppen:), – próbáltam kitalálni, hogy hogy halad, összejön-e a nagy pálya vajon. Hát összejött!! A szuper jófej síoktató felvitte, és le is hozta. Mármint a pályán, síelve: ha nem is önállóan, de segítséggel lejött a mi kis Brúnókánk is. Azt nagyon nem láttam, hogy hogy jött le, de annak is örültem, hogy felmehetett, varázsszőnyegezett, leért, így innentől kezdve már sikeresnek ítéltük a hetet, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy a hab a tortán még ezután jön.
Aznap – az utolsó napon – délután ugyanis síversenyt rendeztek a gyerek sítanoncoknak, amiről tudtunk első naptól fogva, de én azt hittem, hogy ez csak a nagyobb gyerekekre vonatkozik, az icipici síovisoknak nem lesz verseny. A kezdés előtt nem sokkal oda is mentünk a verseny helyszínére, gondoltuk, begyűjtjük Brúnót, és együtt nézzük a nagyokat, de ahogy közelítettem Brúnóhoz, szinte rám se nézett, szólongatásra pedig csak annyit mondott, hogy „most nem érek rá, most nem érek rá Anya, koncentrálok”:) Néztem rá nevetve, hogy mégis mi baja van, miért nem ér rá és mire koncentrál annyira, aztán láttam, hogy mennek ők is a kis domboldalra, és készülnek a versenyre. Mert hogy nekik, a piciknek is volt síverseny.
Rendesen kitűzték az oktatók a pályát:) , volt 2-3 kanyar, rajt, cél, és minden, mint a nagy versenyeken. Gondoltam magamban, hogy huha, hát akárhogy is jött le a nagy pályáról, itt azért már tényleg kanyarodni kell, fogalmam sincs, hogy oldja meg, de ha nyílegyenesen jön le, akkor is nagyon örülni fogunk, végigcsinálta a hetet, már ezért nagyon büszkék vagyunk rá.
Az oktatóval még „pályabejárást” is tartottak, és aztán elindult a verseny. Lejött két kisgyerek, és mivel még ők is megakadtak egy kicsit az utolsó kapunál (pedig ők már hamarabb feljutottak a nagy pályára és valószínűleg nem ezen a héten láttak először lécet a lábukon), gondoltam, hogy ez csak nem lesz egy egyszerű menet, de aztán jött Brúnó, és szépen végigjött a pályán, nem esett el, nem vágott le kanyart, ügyesen végigcsinálta, mintha mi sem lenne természetesebb:) Nem is tudom, hogy mi örültünk-e jobban, vagy a síoktató – tényleg olyan hihetetlen nagy öröm volt, hogy végül szinte hibátlanul teljesítette a távot, hogy ott akkor büszkébbek nem is lehettünk volna a kis 5 évesünkre. Fantasztikus élmény volt, még most is vigyorgok, ha eszembe jut…Ez volt élete első igazi versenye, most éltük át először, milyen a saját kisgyerekednek drukkolni… Elmondom. Szuper jó:)
Mint utóbb kiderült, kb. az utolsó pillanatban, a nagy pályáról való lecsúszáskor ugrott még be a – kitartásáért külön nagy piros pontot érdemlő – síoktatónak egy trükk, amivel aztán rávezette a kanyarodásra Brúnót, és olyan jól bejött a trükk, hogy a versenyen végül egyedül ő jött le kipördülés nélkül. És ha ez még nem lenne elég, az időeredmény alapján meg is nyerte a versenyt, ami aztán már tényleg a fokozhatatlan büszkeség szintjére repített minket. Annyira boldog volt Brúnó is, hogy nem győzte mondogatni, mennyire koncentrált és milyen jó, hogy megnyerte, és hogy ő ezt az érmet soha nem fogja levenni, mert nagyon fontos neki:D
Másnap aztán hazafele az autóban egyszer csak azon kaptam magam, hogy az én nyakamban lóg az aranyérme… de legyen ez a mi titkunk:):)
És innen üzenjük Zoli “bácsinak”, aki Piancavalloban a Sítanodás síoviban foglalkozott a kicsikkel, hogy nagyon köszönjük:)
A fotókat Tóth Erika készítette, a Te fotóstudió’d fotográfusa.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: